Áprílis - THE WITCHER - Vaják II. - A végzet kardja

Üdv mindenkinek, mivel annyira megtetszett Andrzej Sapkowski Vaják-meséje, úgy döntöttem, hogy az áprílist a következő kötetnek szentelem. Mivel már benne voltam, a történet sűrűjében, gondoltam, magával ragad majd az a pörgő cselekményfolyam, amivel Sapkowski az első kötetben lenyűgözött.

Háááát....mit is mondjak, az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Nevet, mivel sok mindent megtudtam a háttértörténetről, kibontakozott a számomra nagyon aranyos Ciri története, valamint érzelmes, magával ragadó módon megismerhettem Geralt lelki világát, és "teremtésének" miértjét. Ezek a történetek tényleg pezsdítőként hatottak az olvasás alatt, és örömmel faltam az oldalakat. Aztán sajnos több helyen leült a történet. Ezek főleg a Geralt és Yennefer párbeszédjeit és...khm....szeretkezéseit taglaló fejezetrészek voltak. Egy olyan vajáktól, mint Geralt, aki miszlikre vágja a szörnyeket és vadakat a világ minden táján, természetesen elvárható volt, hogy reptében a legyet is.... . Viszont én valami olyasfajta magatartásra számítottam tőle, ami valamilyen szinten tükrözi a harcokban mutatott vérmérsékletét. Sajnos azonban azt kell hogy mondjam, hogy a harcokban keménytökű Geralt egy tutyimutyi kis szendergő pattanásos gimissé változik, ha elkezd neki bizseregni odalent. Azok a beszélgetések Yenneferrel....te jó ég! Mintha egy brazil szappanopera szövegkönyvét olvastam volna. És a legrosszabb az egészben, hogy az egészet össze lehetett volna foglalni maximum 2 mondatban. De ehelyett végig kellett szenvednem több tíz oldalt, ahol mindössze arról beszélt Geralt és Yennefer, hogy "Mondd el! De nem! De mondd! Nem mondoooom! De miért nem? Mert annyira fáj! Miért fáj? Tudod te azt! Nem tudom, mondd el! Mondd el!....Nem akarok beszélni róla!". Áááááááááááá! Elééég! 

Szerencsére nem csak ebből áll a második kötet. Ugyancsak sok benne a harc. Az Aranysárkánnyal való küzdelmet teljes szívvel végigizgultam, és a driádok életvitele is nagyon bejött. Talán azért is, mert szerepjátékosként is szívesen öltöttem magamra az elfek szerepét. Valahogy mindigis közel állt hozzám a természet iránt való tiszteletük, az éleslátásuk, és a nyilas tehetségük. 

Cirit bűbájos kis csenevész kislánynak mutatja be a könyv. Nagyokat kacagtam Geralttal való találkozásának pillanatain. Gyönyörü keretet ad Sapkowski a kettejük kapcsolatának a regény közepétől a legvégéig. Szépen zárja le a második kötetet, és előrevetíti a lány sorsát is. 

Izgatott vagyok, hogy mi fog történni a következő, immár regényt elkezdő kötetben, de előbb végre megnézem a sorozatot (hadd csalódjak! :) ), és egy időre talonba teszem Sapkowski Geraltját. Többek között azért is, mert még vár rám Stephen King - Kívülálló kötetének második fele, utána pedig Justin Cronin trilógiájában szeretnék jobban elmélyedni! :)

Készülj, május! Jövök! :)