Február - Ha létezett valaha is kísértetjára ház, hát akkor ez az. - BORZALMAK VÁROSA

Pár perce fejeztem be a könyvet, és a Csipkerózsikák után azt kell mondanom, hogy "Azta! Ez dejó volt!". Valóságos felüdülés volt elmerülni Salem´s Lot történetében. Peregtek az események, melyeket itt-ott megszakított a város, a szereplők pár oldalas leírása, de elenyésző mértékben, sosem túlságosan.

A történetet remek keret foglalja egybe. Egy magas férfi és egy fiú egy Citroënben kocsikáznak. Egyelőre semmi információt nem kapunk róluk. A férfi hallgatag, a fiú búskomor. Egy motelban szállnak meg. A férfi időnként megveszi a helyi lapot, mely nyüzsög a szellemvárosról szóló cikkektől: "Salem´ s Lot, a halott város". A fiú nemsokára beáll a helyi egyház-közösségbe, ahol meg is gyón. A gyónás után a férfit hívatja a spanyol pap és egy tolmács segítségével elmondja a férfinak, hogy a fiú gyónása nem volt mindennapi."

A következő fejezetben megismerkedünk a főhősünkkel, Ben Mears-el, aki felnőtt íróként tér vissza gyerekkori traumája helyszínére, Salem´s Lot-ba, hogy megírja könyvét. A trauma egy, a Marsten Hill-en álló elhagyatott házhoz köthető, a Marsten házhoz köthető, mely fenyegető bálványként tornyosul Salem´s Lotra. Ben egy helyi motelben vesz ki szobát, és megismerkedik a településen élő lakókkal.

Bár Ben ereje teljében lévő férfiként van leírva, a könyv elején valahogy lelki szemeim előtt inkább egy idős írónak tudtam elképzelni. Susan Nortonnal folytatott románcuk alatt is úgy láttam őket, mint egy idős urat, és egy fiatal nőt.

Miután Ben beköltözik a motelbe, furcsa események sora veszi kezdetét. Gyermekek tűnnek el, emberek halnak meg. A halál oka: túlzott vérveszteség. Ettől a ponttól már gyanakodtam, hogy itt egy vámpírtörténet szálai kezdenek kibontakozni. 

Ben és társai ráeszmélnek, hogy természetfeletti dolgokkal állnak szemben, melyeknek gócpontja a Marsten ház, és azok az újonnan jött régiségkereskedők, akik nemrég boltot nyitottak Salem´s Lotban.

Megkezdődik a hajsza, mely alatt csak úgy hullnak a megkedvelt karakterek. Szegény Susan halála számomra megrázó volt, és sajnáltam, hogy Ben újra elvesztett valakit, akit nagyon szeretett.

A történet nem happy end. Visszetérünk a regény elején megismert magas férfihoz (Ben) és a fiúhoz (Mark). Most már világossá válik, kik is ők valójában. 

Ben Markkal a helyi temetőbe megy, és cigarettára gyújt. A tűz, melyet Ben eldobott cigije okoz, csak elkezd valamit. Nem tudjuk, hogy maradéktalanul kiirtja-e az élőholtakat. Csak maga a remény pislákol, mint a lángok, melyek a temető bozótját kezdik nyaldosni a regény utolsó lapján.

A "Borzalmak városa" számomra sokkal könnyedebb olvasmány volt, mint a Csipkerózsikák. Pár nap alatt sikerült befalnom, a lapok szinte peregtek az ujjaim között, és mikor az óra már a hajnalt mutatta, tényleg csak az álmosság miatt tettem le a könyvet, hogy reggel újra a kezembe vegyem. Sodró lendülettel vett rá King arra, hogy vissza-visszatérjek Salem´s Lotba, és megtudjam, vajon mi rejtőzik a kinyitott pinceajtó mögött, ami a förtelmes bűzt ontja magából ? Felkel-e a nő a ravatalozó asztalán? Vajon Ben-t is eléri majd a keserű vég?

Szereplőkből itt sincs hiány, de még sincs annyi belőlük, mint a Csipkerózsikák-ban. Teljes biztonsággal tudtam követni őket. Mindig tisztában voltam vele, hogy ki-kicsoda, mert King nem ömlengte túl a karakterleírásokat. Annyit adott át a szereplőkről, ami feltétlenül szükséges volt. Sem többet, sem kevesebbet.

Köszönöm, hogy bepillantást nyerhettem ebbe a szellemvárosba, (Jeru)Salem´Lotba. Köszönöm, hogy borzonghattam, hogy nevethettem, hogy félhettem, és hogy eltöltöttem jó pár órát Stephen King vérfagyasztó vámpírtörténetében. :)

Idézetek:

"Gyorsan, gondolkodás nélkül írt: "Susan Nortonnak, a park legcsinosabb lányának. Meleg üdvözlettel: Ben Mears." Neve alá odafirkantotta a dátumot. - Most el kell lopnia - mondta, amikor visszaadta a könyvet. - A Légitánc-ot már nem nyomtatják, sajna. - Majd szerzek egy példányt valamelyik New York- antikváriumból. - Elhallgatott, pillantása ezúttal kicsit hosszabb volt. - Borzasztó jó könyv. - Kösz. Amikor kézbe veszem és belenézek, csodálkozom, hogy egyáltalán kiadták. - Gyakran veszi kézbe? - Igen, de szeretnék leszokni róla."

"- Vegyen már ki egy cigarettát a kesztyűtartóból. Szeretnék leszokni, de ehhez néha rá is kell gyújtani."

"Hatvanhárom évesen Matt Burke, még mindig szeretett tanítani. Képtelen volt fegyelmezni, így szinte teljesen elképzelhetetlen volt, hogy valaha is feljebb lépjen (ahhoz túl álmatag volt, hogy igazgatóhelyettesként sikeresen tevékenykedjen), de a fegyelmezőkészség hiánya sohasem hátráltatta a munkában. Hideg, füstös termekben olvasta fel Shakespeare szonettjeit, miközben papírrepülők és -galacsinok röpködtek, néha rajzszögekbe ült, melyeket elegáns mozdulattal elhajított, s felszólította az osztályt, hogy a nyelvtankönyvet nyissák ki a 467. oldalon; amikor fogalmazáshoz való papírokért kihúzta a fiókokat, tücsköt, békát, sőt egy alkalommal egy hétlábú fekete kígyót talált bennük."

"Tiszta, hűvös napokon a telefonvezetékek furcsán zümmögnek, mintha beleremegnének a rajtuk átáramló pletykákba; ez a hang semmihez sem fogható - az éterben szálló hangok magányos zaja ez. A telefonpóznák szürkék és göcsörtösek, a téli fagyok és az olvadások kiszámíthatatlan pózokba görnyesztették őket. Nincsenek betonba ágyazva; szakszerűtlenül, rendetlenül állították fel őket. A kövezett utak mentén állóknak kátrányos az alsó része, az eldugottabb utakon lévőké poros. Alig látható éknyomok jelzik, hogy a szerelők hol másztak fel, hogy megjavítsanak valamit 1946-ban, 1952-ben vagy 1969-ben. Madarak - varjak, vörösbegyek, seregélyek - pihennek a zümmögő vezetékeken, némán összekuporodva; talán érzik az idegen emberi lángokat karmaik alatt. Ha hallják is, gyöngyszemük rezdületlen. A városnak történelmi tudata nincs, csak íz időt érzékeli - s a póznák mintha tudnák ezt. Ha az îmber a tenyerét rátapasztja valamelyikre, szinte érzi a ta mélyéből a zsongást; mintha lelkek próbálnának börtönükből kitörni....És a vezetékek csak zümmögnek... Csak zümmögnek. És zümmögnek."

"és akkor füled körül felzümmög az első vérszomjas szúnyog, és arra gondolsz, igen, ez az a hang, amitől az ember begolyózik, és lemészárolja a gyerekeit, Vagy az országúton becsukott szemmel tövig tapos a gázpedálba, vagy lábujjával meghúzza a szájába nyomott 30-30-as ravaszát; és akkor a gyereked verejtékes ujja megcsúszik, és a tárcsák felkarcolják a bőrt a karodon, s egy pillanatig kétségbeesetten, tébolyult dühvel nézel, s úgy érzed, legszívesebben itt hagynád az egészet és ivásra adnád a fejed, vagy elmennél a bankba, ahol jelzálogkölcsönt vettél fel, és csődöt jelentenél; és abban a pillanatban megértenéd, hogy nemcsak gyűlölöd ezt a földet, melyhez szinte hozzánőttél, hanem szereted is; és most már tudnád, hogy ez a föld ismeri a sötétséget, mindig is ismerte."

"A városi élet maga a mindennapos közösülés, teljes és tökéletes - ehhez képest az, amit te meg a feleséged a nyikorgó ágyban műveltek, csak amolyan kézfogás. " 

"Szomorú volt, de nem sírt; még csak könnyek sem csillogtak a szemében. Anyja sírva fakadt, de három nappal később számára Chopper már csak a múlt foszlánya volt - Marknak viszont nem. Ez a jó abban, ha az ember nem sír. A sírás olyan, mint a pisálás; minden kijön."

"Úgy tudom, hogy a lövészárkokban nemigen vannak ateisták, és szabadgondolkodókból is igen kevés van az intenzív osztályon."

"A gonosz még mindig létezett, de most már a parkolók égőinek, a neoncsöveknek s a milliónyi százwattos körtének a kegyetlen, hideg fényében dolgozott. A tábornokok a stratégiai légitámadásokat a nagyon is ; józan váltóáram fényénél tervelték ki, és ezt az egészet már nem lehetett irányítani, mint a gyerekjáték autóját sem, amely fékek nélkül zúdul le a domboldalon: Parancsra tettem. Igen, igaz volt, nyilvánvalóan igaz. Mindannyian katonák vagyunk, és azt tesszük, amit parancsolnak. De hát kitől is erednek ezek a parancsok? Vezess a parancsnokodhoz. De hol az ő irodája? Parancsra tettem. Az emberek engem választottak meg. De ki választotta az embereket?"