Istenek, vagy rettegés? Mindegy, csak legyen ÁRNYÉKA!

John Gwynne - A Rettenet Árnyéka - vélemény és kritika

(a képek pusztán illusztrációk - a könyv csak a kontúrokat adja, a mi elménk teszi teljessé  a képet)

A "Véresküdtek" sagája után kíváncsian vetettem bele magamat az író újabb trilógiájának első kötetébe. Mivel hallottam róla hideget-meleget, és azt is, hogy nem igazán érhet az előző kötetek nyomába, bevallom, félve szántam rá magam, hogy megvásároljam, és tegyek vele egy próbát. Ekkor persze még nem tudhattam, hogy John Gwynne-vel egy újabb csodás utazás veszi majd kezdetét véráztatta harcmezőkön, harcos angyalokon, izomtól duzzadó óriásokon, visszacsapó íjas küzdelmeken és sötét, alvilági démonokon keresztül.

John Gwynne hasonlóan veszi fel a történet fonalát, mint azt tette anno a Véresküdtek kötetekben. Itt is több szálon fut a cselekmény. A mitológiai vonal azonban itt mintha kevésbé lenne annyira kidomborítva. Persze nem mondom, hogy a sztori teljesen mentes istenektől és fura lényektől, de ezek nem igazán a Skandináv mondavilág jegyeit tükrözik. Inkább egyfajta fantasy arculatot kölcsönöznek a regénynek es megteremtik a kellő alaphangulatot.

Az idők kezdetén vad és kegyetlen démonok garázdálkodtak a Kiűzött Földeken. Ők voltak a Kadoshim. Már csaknem romba döntötték a világot, amikor megjelent a Ben-Elim, ami egy szárnyas angyalokból álló harcos klán, ami több, végeláthatatlan csata után az emberekkel, óriásokkal és más népekkel karöltve végül visszaszorította a démonok terjeszkedését. Kiűzettek a földekről, vezetőjüket pedig egy fém- és kőbörtönbe börtönözték, hogy soha többe ne tudjon ártani senkinek.

A Ben-Elim erős szövetséget kötött az emberekkel és más fajokkal, hogy e szövetség továbbra is fenn tudja tartani a békét. Mivel azonban a Ben-Elimnek harcosok kellenek, az emberek kénytelenek neki időnként beszolgáltatni a "hús dézsmáját", azaz fiatal gyermekeiket, hogy később a Ben-Elim klán erős harcosokat, íjászokat, kardforgatókat neveljen belőlük, hogy továbbra is vissza tudják szorítani az ellenséget.

Azonban ez a megkötött egyezség korántsem töretlen és feddhetetlen. Sokan lázadoznak a "dézsma" beszolgáltatása ellen, és ahogy haladunk előre a történetben, egyre-másra derülnek ki a rendíthetetlennek és tisztának látszó Ben-Elim apró-cseprő kis titkai. És akkor még meg sem említettük a tényt, hogy a jóslatok szerint a Kadoshim újra eljön majd, hogy bosszút álljon és kiszabadítsa börtönéből démoni vezetőjét. 

Ebben a kötetben is rengeteg szereplőt kapunk, bár csak néhányukkal fogunk igazán behatóan megismerkedni. Többek között Sig-el, a harcos óriással, aki az egyik kedvenc karakterem volt. Medvéje hátán viszi csatába az embereit, és végig kitart rendje törvényei mellett. Igazán nagyon kedvelhető szereplő. Később találkozunk Dremmel, a prémvadásszal és apjával, aki egy nagy titkot őriz magában. A történet erős szereplője még Riv is, a Ben-Elim egyik békefenntartó tanonca, valamint Bleda, az egyik lovasklán elrabolt hercege is. Kettejük kapcsolata igazán szép gerincét alkotja a véres fantasy-kötetnek.

Bár a sztori lassan indul, a kötet közepe felé egyre inkább felgyorsulnak az események, és az olvasó lelkes "aztak*rvázásba" kezd, mert sorra jönnek a váratlan fordulatok, kiteregetődnek a régmúlt gondosan őrzött titkai. A izzadságszagú és vérgőzös harcokat remekül kidolgozott levezetések váltják, a világépítés is egészen egyedülálló. A főszereplők kellően kidolgozottak, és még az idegen fajok lelkivilágába is kapunk némi betekintést, hogy némiképp eggyé válhassunk eszméikkel, vágyaikkal, így egyáltalán nem érezzük puszta töltelékanyagnak őket. 

Ármánykodás, fájdalom, barátság, testvériség, árulás, kegyetlenség, megtorlás, remény keveredik eme mesterien megírt fantasy-kötetben. Alig várom, hogy kézbe vehessem a második részt!